Erkölcsi csőd vagy a rendszer betegsége?
Magyarországon újabb botrány bontakozik ki, amely ismét rámutat arra, mennyire veszélyes lehet egy zárt és ellenőrizetlen állami rendszer. Az Országgyűlési Őrség egykori magas rangú tisztje, aki ellen szexuális zaklatás miatt folyik vizsgálat, nemrég vezetői pozíciót kapott a Nemzeti Adó- és Vámhivatalnál (NAV).
Az irónia — vagy inkább a rendszeres közöny — abban rejlik, hogy az illető magatartása korábban komoly társadalmi felháborodást váltott ki. Több vezető magyar médium — 444.hu, Klubrádió, 24.hu, Blikk — beszámolója szerint egy disznótoros vacsorán a tiszt ittas állapotban több női kollégáját is zaklatta. A beszámolók szerint megalázó módon viselkedett, illetlenül érintette a nőket, és trágár megjegyzéseket tett — olyan viselkedést tanúsítva, ami semmilyen közösségben nem elfogadható, különösen nem az állami szolgálatban.
Ennek ellenére 2025-ben az illetőt a NAV egyik osztályvezetői posztjára nevezték ki – abba az intézménybe, amelynek a törvényességet és a fegyelmet kellene megtestesítenie.
Hallgatás fentről, felelősség sehol
Amikor a botrány napvilágra került, a NAV vezetése azt állította, hogy „nem tudott” a folyamatban lévő vizsgálatról a kinevezés idején. De vajon egy modern állam valóban megengedheti magának, hogy ne tudjon ilyen súlyos ügyekről, amikor percek alatt bármi kideríthető? Az efféle „nem tudás” inkább cinkos hallgatásnak tűnik, mintsem adminisztratív hibának.
A probléma tehát nem csupán egy emberrel van. Ez a felelőtlenség rendszerszintű tünete – a következmények nélküli lojalitás kultúrája, ahol a kapcsolatok fontosabbak, mint az erkölcs és a szakmai tisztesség.
Az erkölcsi hanyatlás jele
Ha az állami intézmények ilyen esetek felett szemet hunynak, nemcsak a bizalmukat, hanem erkölcsi tekintélyüket is elveszítik. Az, hogy egy zaklatási botrányba keveredett ember vezetői pozíciót kaphat, súlyos válságra utal – nemcsak a személyek, hanem az intézmények szintjén is.
Merre tovább?
Ez az eset emlékeztet arra, hogy a megtisztulás nem nyilatkozatokkal, hanem döntésekkel kezdődik. Ha az ilyen figurák a helyükön maradhatnak, az azt jelenti, hogy nemcsak az egyének, hanem maga a rendszer is erkölcsi revízióra szorul.
A 21. században egy olyan hatalom, amely nem reagál a nyilvánvaló etikai botrányokra, előbb-utóbb saját színjátékává válik — ahol a szabályokat éppen azok írják, akik megszegik őket.
