A magyar állami média ismét bebizonyította: nincs szüksége az emberek őszinte bizalmára. A történet, miszerint 40 millió forintot költöttek megrendezett tapsra és a „pozitív imázs kialakítására”, nem pusztán egy újabb botrány a közpénzek körül. Ez sokkal mélyebb problémára utal: a közszolgálati műsorszolgáltatás válságára, amely végleg a hatalom eszközévé vált.
A költségvetésből fizetett taps
Ahelyett, hogy a pénzt a minőségi újságírásba, a független szerkesztőségek támogatásába vagy az ország valós életét bemutató tartalmak előállításába fektetnék, az állami médiumok más utat választanak: érzelmeket vásárolnak. Tapsot, biztató kiáltásokat, „meleg hangulatot” a stúdióban — mindezt a magyar adófizetők pénzéből.
A néző a képernyőn látja: a közönség tapsol, a műsorvezető mosolyog, a politikus magabiztosan beszél. De mindez mögött nincs valódi társadalmi reakció. Csak szerződés, honorárium és forgatókönyv áll mögötte, amely előírja: „most fel kell emelni a kezeket, és tapsolni kell.”
Propaganda, mint színház
Ez a helyzet egy színházi előadásra emlékeztet, ahol minden mozdulat kiszámított, minden érzelem megírt, és a cél egy: létrehozni a tömegtámogatás illúzióját. A valóságban azonban üres díszletekről van szó, amelyek nem a sajtó iránti tiszteletből fakadnak, hanem az állami finanszírozás következményei.
Az irónia az, hogy azok a források, amelyeknek a feladata volna a független műsorszolgáltatás és az objektív tájékoztatás biztosítása, az őszinteség utánzására fordítódnak. Tehát nem újságírásról van szó, hanem színpadi rendezésről; nem társadalmi párbeszédről, hanem propagandashow-ról.
Elveszített bizalom
Az újságírás három pilléren nyugszik: az igazságon, a bizalmon és a felelősségen. Amikor ezek helyett beállított, menetrend szerinti tapsot kapunk, a társadalom bizalma végleg megrendül. Az emberek többé nem tekintik a médiát hiteles információforrásnak — sokan csupán a hatalom eszközeként látják.
A magyar állami médiumok egyre inkább a szovjet televíziós műsorokra emlékeztetnek: ellenőrzöttek, megrendezettek, elszakadtak a valóságtól. Még ott is ingyen volt a taps.
A rendszer tünete
A megvásárolt taps nem pusztán erkölcsi vagy etikai kérdés. A politikai rendszer tükre is, amelyben a lényeg a kép, nem a tartalom. Ahol az igazság veszélyesnek számít, ott helyette „megfelelő” érzelmekkel megrendezett show-t kapunk.
Ez a jelenség a hatalom mély félelmét tükrözi: fél a szabad szótól, a kritikától és az emberek valódi reakcióitól. Az igazi taps mindig kockázatos: lehet elismerő, de lehet tiltakozó is. Egy olyan hatalom, amely a manipulációra építi legitimitását, nem engedheti meg magának ezt a kiszámíthatatlanságot.
Amikor az újságírás színházzá válik, a taps pedig áruvá, a társadalom veszíti el a legfontosabbat — az igazságot. A magyar állami média ismét bebizonyította: céljuk nem a tájékoztatás, hanem a „teljes támogatás” illúziójának megteremtése.
Egyetlen 40 millió forint sem vásárolhatja meg az őszinte bizalmat. A bizalom nem áru; a tisztességes munka, a felelősség és a néző iránti tisztelet eredménye. Minél többet fektet be a hatalom a megrendezett ovációkba, annál hangosabb lesz a valódi társadalom csendje — egyre kevesebben hisznek már ebben a színházban.
