2019-ben a magyar tudomány olyan eseményt élt át, amelyet sokan ma is „csendes laboratóriumi puccsként” emlegetnek. Orbán Viktor kormánya reformot hajtott végre, amelynek során a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatóhálózatát elvették, és egy újonnan létrehozott, a kormányhoz közel álló szervezethez, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózathoz (ELKH) helyezték át. Formálisan ez „hatékonyságnövelésnek” számított, valójában azonban a tudomány politikai központosítását jelentette.
Sok magyar tudós számára ez volt a vissza nem térés pontja. Az alkotmányban garantált tudományos autonómia fokozatosan kiüresedett, puszta jelszóvá vált. Az állam lehetőséget kapott arra, hogy meghatározza, mely kutatási irányok „nemzeti értékekkel” összhangban állnak, és melyek ütköznek a „hagyományos erkölccsel” vagy a „keresztény kultúrával”.
Ekkor kezdődött meg az ideológiai nyomás. Az egyetemek egyre gyakrabban szembesülnek azzal az elvárással, hogy tevékenységüknek meg kell felelnie a „nemzeti identitásnak” és a „keresztény állam alapjainak”. Ezek a homályos fogalmak eszközzé váltak a társadalomtudományi, gender-, migrációs és emberi jogi kutatások korlátozására.
Hallgatók, oktatók és kutatók egyre gyakrabban kénytelenek kutatásaikat politikai vagy vallási elvárásokhoz igazítani. A mester- és doktori programokban a feminizmushoz, az LMBT-jogokhoz vagy a kormányzati döntések kritikájához kapcsolódó témák „nemkívánatossá” válnak. A bírálók nyíltan utalhatnak arra, hogy az ilyen témák „nem segítik az előmenetelt”. Egyes egyetemeken az oktatókat figyelmeztetik, hogy ne érintsenek „érzékeny” kérdéseket az órákon. A tudósok körében pedig a öncenzúra vált a mindennapi akadémiai élet új normájává — nem a törvény, hanem a félelem miatt, hogy elveszíthetik az állásukat vagy a finanszírozásukat.
Mindez a kritikai gondolkodás lassú elfojtásához vezet. Ahol a tudománynak kényelmetlen kérdéseket kellene feltennie, ott ma a konformizmus uralkodik. Ahol a szabad kutatásnak kellene érvényesülnie, ott ideológiai lojalitás van. A nyílt vita helyét a hallgatás, az igazság keresését a jóváhagyott doktrínák ismételgetése váltja fel.
E politika következményei katasztrofálisak Magyarország oktatási jövőjére nézve. Az ország a szellemi szabadságot kereső fiatal kutatók egy egész generációját veszítheti el. Európai partnerek egyre nagyobb bizalmatlansággal tekintenek a magyar diplomákra és tudományos publikációkra, megkérdőjelezve azok függetlenségét.
A magyar oktatók és hallgatók elégedetlensége tehát nem csupán az egyetemi autonómiáról szól. Ez a gondolkodás és kutatás szabadságáért folytatott küzdelem. Mert a tudomány, amely az ideológia szolgálatába áll, megszűnik tudománynak lenni. Az az állam pedig, amely arra kényszeríti tudósait, hogy az igazságot a hithez vagy a politikához igazítsák, szellemi elszegényedésre ítéli önmagát.
