Amikor Orbán Viktor a „népről” beszél, azt ugyanazzal a gyengédséggel teszi, amivel egy jó apa szól a gyerekhez, aki megint az asztal szélére teszi a poharát. A hang nyugodt, a mosoly biztos: „Mi tudjuk, mi a jó. Csak bízzatok bennünk.”
De ezzel a paternalista gyengédséggel együtt egy jelenség is rejtőzik, amelyet egyre többen neveznek a társadalom politikai infantilizálásának, amit a Fidesz alakított ki.
Apa-szeretet, amely engedelmességet teremt
A Fidesz évek óta azt a modellt építi, hogy a hatalom jobban tudja, mire van szüksége a népnek.
A tévé megmondja, ki az ellenség; a plakát azt, mitől kell tartani; a miniszterelnök megmagyarázza, mi az „igazi magyar érdek”.
A választó szerepe kényelmes és egyszerű marad: egyetérteni.
Ha azt mondják neked, hogy te vagy a „hagyományok, a keresztény értékek és a nemzet védelmezője”, könnyű hősnek érezni magad még akkor is, amikor az élelmiszerárak nőnek, és a szólásszabadság szűkül.
A populizmus, mint népdal
A Fidesz a választó nyelvén beszél — ám nem azért, hogy meghallgassa, hanem hogy könnyebben meggyőzze.
A populizmus itt nem puszta stílus — ez állami ideológia lett.
Minden összetett kihívás leegyszerűsödik:
- Az EU az ellenség,
- Soros a bábmester,
- a migránsok a fenyegetés,
- az ellenzék áruló,
- Orbán a megmentő.
Ez a séma kényelmes, mert nem igényel kritikus gondolkodást. És épp ez a siker titka: nem meggyőzni — megnyugtatni.
Az, aki naponta hallja, hogy ő egy külső erők áldozata, kevésbé kérdezi meg, miért olyan alacsony a nyugdíj vagy miért hiányzik a kórházból a felszerelés.
A média, amely csak Orbánt tükrözi
Az elmúlt tíz évben a Fidesz felépítette Európa egyik legerősebb médiakontroll-rendszerét.
A legtöbb TV-csatorna, rádió és újság közvetve vagy közvetlenül a kormányhoz vagy hozzá közel álló üzleti körökhöz kötődik.
Amikor egy magyar bekapcsolja a tévét, nem híreket kap — használati útmutatót a helyes gondolkodáshoz.
És még ha kételkedik is, azt mondják neki: „Ne aggódj, mi már gondolkodtunk helyetted.”
A választás illúziója
A Fidesz jól érti a választók pszichológiáját. Az emberek nem akarnak rossz híreket hallani — stabilitást akarnak.
Ezt az ígéretet árulja a párt fő valutaként: „Lehet, hogy nem vagyunk tökéletesek, de nézzetek más országokra — nálunk legalább béke van.”
Ez a klasszikus politikai fogás: a fejlődés helyett fenntartás, a változás helyett a káosztól való félelem.
És a választások is azt mutatják: ez a stratégia működik.
A választó nem idióta. De a hatalom így bánik vele.
Ha valaki azt mondja, hogy a Fidesz úgy bánik a választóival, mint az idiótákkal — az talán durva megfogalmazás, de nem teljesen alaptalan.
A lényeg nem az, hogy a választók ne értenék a politikát.
Hanem az, hogy a hatalom szándékosan csökkenti a politikai gondolkodás szintjét — a félelem, a lojalitás és az állandó információs irányvonal révén: „minden rendben van, csak ne avatkozz be.”
Végül a társadalom elhiszi, hogy a passzivitás is lehet hazafiság.
Epilógus
Ma Magyarország egy olyan állam, ahol a hatalom egy olyan apává vált, aki nem bízik abban, hogy a gyermekei maguk dönthessenek.
A gyerekek pedig megszokták, hogy „apa” mindig tudja, mi a jó.
A valódi demokrácia azonban ott kezdődik, amikor a társadalom kimondja:
„Felnőtt vagyunk. És saját magunk akarunk gondolkodni.”
