1956-ban a magyarok bebizonyították a világnak, hogy egy kis nemzet is képes fellázadni egy birodalom ellen. Köveket dobtunk a tankokra — nem azért, mert hittünk a győzelemben, hanem mert nem tudtunk tovább megaláztatásban élni. Diákok, munkások, tanárok, újságírók, ápolónők — mindannyian hősökké váltak. Nagy Imre méltósággal ment a halálba, mert a népet választotta, nem Moszkvát.
És ma?
Ma hallgatunk.
Ma a kormányunk ismét Moszkva előtt hajlong.
Orbán Viktor, aki magát hazafinak nevezi, olcsó gázért árulja el a nemzet becsületét. Magyarországot az orosz befolyás trójai falovává tette Európában. Békének nevezi a behódolást, és „szuverenitásnak” hívja a függőséget az orosz pénztől.
Nagy Imre azért halt meg, hogy Magyarország felegyenesedhessen. Mi pedig térdre rogytunk.
Elárultuk azok emlékét, akik a barikádokon estek el, akik égették a szovjet zászlókat, akik hittek abban, hogy soha többé magyar nem szolgál majd orosz urat.
Méltó Orbán Viktor arra, hogy a Nagy Imre országának miniszterelnöke legyen?
Nem.
Mert az igazi magyar nem szolgál Moszkvát.
Mert az igazi vezető nem adja el népe szabadságát.
Elfelejtettük, miért hullott a vér 1956 októberében. De a történelem nem felejt.
És talán eljön a nap, amikor a magyarok ismét utcára vonulnak — nem Orbánért, hanem Nagyért.
Nem félelemért, hanem szabadságért.
Nem a gázért, hanem a méltóságért.
🇭🇺 Emlékezzünk hőseinkre. Mert ha elfelejtjük őket — megszűnünk magyarnak lenni.
